Az Amerikai Egyesült Államok elnökei 10. John Tyler

John Tyler (1790. március 29. – 1862. január 18.) az Amerikai Egyesült Államok 10. elnöke.

Ő volt az első alelnök, aki a választott elnök (William Henry Harrison) halála miatt kapta meg az elnöki tisztséget.

Virginiában született 1790-ben. Neveltetésében gyökerezett az a nézete, miszerint az alkotmányt szigorúan kell értelmezni. Ez a meggyőződés egész életében elkísérte. A William and Mary Főiskolán tanult jogot, majd 1816-tól 1821-ig a Képviselőházban szolgált. Tyler a legtöbb nacionalista törvény ellen szavazott és ellenezte a Missouri-kompromisszumot. Később a Fehér Házban, mint Virginiakormányzója dolgozott. Szenátorként vonakodva, de támogatta Jackson elnökségét. Tyler hamarosan csatlakozott az államok jogait előtérbe helyező déliekhez a kongresszusban, akik összefogtak Henry Clay-jel, Daniel Webster-rel és újonnan alakított Whig pártjukkalJackson elnöksége ellen.

A Whig párt 1840-ben alelnöknek jelölte Tylert, ettől várva a déli, az állami jogokat favorizáló szavazók támogatását, akik nem tudták elviselni a Jacksoni demokráciát. Clay, hogy pártvezetői szerepét megtarthassa, ideiglenesen minimalizálta nacionalista nézeteit; Webster pedig Jeffersoni demokratának vallotta magát, de választás után végül mindketten megpróbáltak túltenni az „Öreg Tippecanoe”-n (William Henry Harrison beceneve, melyet a Tippecanoe-i csata után kapott).

Harrison elnök váratlan halála - az USA történelmében először - hatalomra juttatta Tylert. A Whig párt nem riadt meg, bár Tyler ragaszkodott hozzá, hogy minden elnöki hatalmat maradéktalanul gyakorolhasson. Beiktatási beszédet is mondott, de annak tartalma a Whig politikai álláspontjaival megegyezőnek tűnt. A Whig-ek optimisták voltak, hogy az elnök elfogadja programjukat, ám csalódniuk kellett.

Tyler kompromisszumkész volt a bankrendszer kérdésében, de Clay nem engedett. Nem fogadta el Tyler államkincstárrendszerét, az elnök pedig megvétózta Clay törvénytervezetét, amivel több államban hozott volna létre nemzeti banki ágazatot. Egy hasonló törvénytervezetet fogadott el a kongresszus, de Tyler állami jogokra hivatkozva ezt is megvétózta. Megtorlásul a Whigs kizárta a pártból. A egész kabinet lemondott Webster államtitkárt kivéve. Egy évvel később, amikor Tyler megvétózott egy illetéki törvénytervezetet a Képviselőházban benyújtották az első felelősségre vonási határozatot egy elnök ellen. Egy bizottság, melyet John Quincy Adamsképviselő vezetett, bejelentette, hogy az elnök visszaélt a vétójoggal, de a határozat végül megbukott.

Nézeteltéréseik ellenére Tyler és a Whig Kongresszus sok hasznos törvényt hozott meg közösen:

• A Log-Cabin határozat felhatalmazhatott egy telepest, hogy igényt tarthasson 160 hektár földre mielőtt azt nyilvánosan eladásra bocsátanák, s később törlessze 1,25 dollárért hektárját.

• 1842-ben Tyler aláírt egy, az északi gyártókat védő illetéki törvénytervezetet.

• A Webster-Ashburton egyezmény véget vetett egy határvitának Kanadával.

• 1845-ben Texast csatolták.

Ez az állami jogi adminisztráció megerősítette az elnöki rangot, de tovább fűtötte a regionális elhatárolódást, ami polgárháború felé sodorta az országot. Tyler a ciklusa végére lecserélte az eredeti Whig kabinetet déli konzervatívokra. 1844-ben Calhoun lett az államtitkár. Később ezek az emberek visszatértek a Demokrata Párthoz, s mindent elkövettek az államok jogainak megóvása érdekében (ültetvényes érdekek, rabszolgaság intézménye).A Whig párt egyre inkább az északi vállalati- és farmgazdaságot támogatta. Amikor az első déli államok 1861-ben elszakadtak Tyler vezetett egy kiegyezési mozgalmat. Miután ez megbukott, a Déli Konföderációlétrehozásán dolgozott. 1862-ben meghalt.

Tyler sírja a Hollywood Temetőben

Egész életében egészségügyi problémákkal küzködött. Minden télen gyakori megfázások gyötörték, elnöksége után pedig sorozatos dizentériásmegbetegedései voltak. Élete utolsó éveiben rendszeres fájdalmai voltak. 1862-ben a Konföderációs Kongresszuson hidegrázásra és szédülésre panaszkodott, magy hányt és összeesett. Fel tudták éleszteni, de másnap ismét megtörtént ugyanez. Végül valószínűleg egy stroke vitte el.

Utolsó szavai: "I am going now, perhaps it is for the best." ("Most elmegyek, talán így a legjobb.")

Elnökség 1841-1845

Harrison váratlan halála nagy kavarodást okozott a vezetésben. Azelőtt sosem forult elő, hogy egy elnök még hivatali ideje alatt haljon meg. Az Alkotmány az ilyen esetbeni teendőkkel kapcsolatban nem fogalmazott tisztán, így egyesek szerint Tyler csak az elnöki hatalmat és kötelességeket gyakorolhatta volna, mások viszont a státusz teljes átruházását tartották szükségesnek. Még nagyobb probléma volt, hogy míg Harrison demokrata volt, Tyler a Whigekhez tartozott. Tyler kijelentette, hogy ettől a pillanattól kezdve ő az Amerikai Egyesült Államok elnöke. A kongresszusi ellenzék tagjai viszont azt akarták, hogy csak ideiglenes gondviselői rangban kormányozzon és tartsa meg az alelnöki státuszt.

Végül 1841. Április 6-án Tyler letette a hivataki esküt, és az ország történelmében először alelnökből elnökké lépett elő. Ez precedensértékű döntés volt, amit a 19. és 20. század során több alkalommal is követtek. Ennek ellenére Tyler hatalomátvétele jogilag csak 1967-ben lett tisztázva a Huszonötödik Alotmánykiegészítésben. Bár kinevezésébe beleegyezett a kabinet és később a szenátus és a képviselőház is, sokan soha nem fogadták el valódi elnöknek. Idővel egyre többen tagadták meg elnöki rangját, míg végül egy politikai párt sem fogadta be. Így egyik lett abból a három elnökből (George Washington és Andrew Johnson), akik nem tartoztak egyetlen párthoz sem hivatali idejük legalább egy részében.

Házasság és Gyerekek

Kétszer házasodott és tizenöt gyermeke született. Első felesége Letitia Christian Tyler, aki nyolc gyereket szült (Mary Tyler (1815–47); Robert Tyler (1816–77); John Tyler (1819–96); Letitia Tyler (1821–1907); Elizabeth Tyler (1823–50); Anne Contesse Tyler (1825); Alice Tyler (1827–54); Tazewell Tyler (1830–74)). Letitia a Fehér Házban halt meg 1842-ben.

Második felesége Julia Gardiner Tyler (1820. Július 23. – 1889. Július 10.). Hét gyermekük született (David Gardiner Tyler (1846–1927); John Alexander Tyler (1848–83); Julia Gardiner Tyler (1849–71); Lachlan Tyler (1851–1902); Lyon Gardiner Tyler (1853-1935); Robert Fitzwalter Tyler (1856–1927); Pearl Tyler (1860–1947)). 2009-ben két élő unokája van, ifjabb Lyon Gardiner Tyler (1924-) és Harrison Ruffin Tyler (1928-)

Halála

Egész életében egészségügyi problémákkal küzködött. Minden télen gyakori megfázások gyötörték, elnöksége után pedig sorozatos dizentériásmegbetegedései voltak. Élete utolsó éveiben rendszeres fájdalmai voltak. 1862-ben a Konföderációs Kongresszuson hidegrázásra és szédülésre panaszkodott, magy hányt és összeesett. Fel tudták éleszteni, de másnap ismét megtörtént ugyanez. Végül valószínűleg egy stroke vitte el.

Utolsó szavai: "I am going now, perhaps it is for the best." ("Most elmegyek, talán így a legjobb.")

Tyler a Hollywood Temetőben nyugszik a virginiai Richmondban.

Elődök és utódok

Elődje: William Henry Harrison

Az Amerikai Egyesült Államok elnöke 1841. április 4. – 1845. március 4.

Utódja: James Knox Polk

Elődje: Richard M. Johnson

Az Amerikai Egyesült Államok alelnöke 1841. március 4. – 1841. április 4.

Utódja: George M. Dallas

Elődje: James Pleasants

Virginia 23. kormányzója 1825. december 10. – 1827. március 4.

Utódja: William Branch Gile

Az Amerikai Egyesült Államok elnökei 9. William Henry Harrison

William Henry Harrison 1773-ban született. A fiatal Harrison 1794-ben megismerkedett Anna Symmesszel, akit még abban az évben el is vett feleségül. Az 1812-es indián hadsereg felett aratott győzelmével nemzeti hős lett. 1841-ben az USA 9. elnökévé választották.1841 április 9-én elnökségének első hónapjának pontosan a végén tüdőgyulladás következtében halt meg 68 évesen. Így ő lett az USAlegkevesebb ideig kormányzó elnöke.

Élete és elnöksége

Ronald Reagan megválasztásáig Harrison volt az Egyesült Államok legöregebb elnöke, és az első, aki elnökként halt meg. sovány, középmagas, hosszúkás és szigorú arcú, de barátságos és közvetlen ember volt. Gazdag ültetvényes családban született, apja, a Függetlenségi Nyilatkozat egyik aláírója orvostudományi egyetemre küldte, ő azonban apja halála után, 1791-ben inkább a hadsereghez csatlakozott. Kitüntette magát Anthony Wayne tábornok mellett a ˇkidőlt fák csatájában" (1794), majd az Északnyugati Territórium (a Mississippi, az Ohio és a Nagy-tavak közti terület) titkára, képviselőházi küldötte és kormányzója lett. Az indiánokkal kötött szerződései nyitották meg a telepesek számára a mai Indiana és Illinois területét. 1811. november 7-én a Tippecanoe-patak közelében nagy csatát vívott a híres sóni főnök, Tecumseh követőivel, majd felégette településüket. Azon kevés amerikai tábornokok közé tartozott, akiknek sikerült nyerni az 1812-1815-ös amerikai-brit háborúban: a kanadai területen vívott thamesi csatában (1813. okt. 5.), amelyben Tecumseh is elesett, vereséget mért egy brit és inidán hadseregre.

Ezzel nemzeti hőssé kiáltották ki. A Kongresszus képviselőjévé (1816-1819), majd szenátorává (1825-1828) választották, John Quincy Adams nagykövetként Kolumbiába küldte, s amikor a Whig párt vezetői olyan elnökjelöltet kerestek, akivel végre eséllyel indulhatnak a jacksoni demokraták ellen, Harrisonra esett a választásuk. 1836-ban vereséget szenvedett Van Burennel szemben, az 1840-es választásra azonban a párt már alaposan felkészült.

Ez volt az első modern, karnevál jellegű elnökválasztás az amerikai történelemben, amelyben a jelszavak és felvonulások nagyobb szerepet játszottak, mint a politikai programok.

"Mindössze többet énekeltek, hazudoztak és részegeskedtek nálunk!"- méltatlankodtak a demokraták, holott a whigen csak az ő választási módszereiket lesték el. Többezres tömeggyűléseket rendeztek,jelszavakkal teleírt, óriási labdákat görgettek városról-városra. A legsikeresebb jelszavakat azonban egy meggondolatlan demokrata újságíró találta ki, aki tulajdonképpen Harrison jelentéktelenségéről próbálta meggyőzni olvasóit: "Nem kell annak más, mint egy hordó almabor, 2000 dollár évjáradék, s szavamra, napjai hátralévő részét gerendaházban fogja tölteni a kályha mellett, erkölcsfilozófiát tanulmányozva!"

A whigek eredetileg háborús hősként akarták bemutatni jelöltjüket, most azonban jobb ötletük támadt: legyen ő a nép embere, aki gerendaházban él és almabort iszik! Senkit sem zavart, hogy Harrison 22 szobás udvarházban élt, az országot elárasztották a gerendaházat ábrázoló zsebkendők, napernyők, jelvények csészék, daloskönyvek, röpiratok. Ellenfelét, Van Burent selyemharisnyás, aranykanállal étkező, férfiatlan és hazafiatlan arisztokratának kiáltották ki, aki parfümözi pofaszakállát, fűzőt visel, s angol hintóban, ezüst hűtőládából issza a francia pezsgőt.

A demokraták is kitettek magukért: Harrisonról azt híresztelték, hogy káromkodó részeges, szenilis, oly szélsőséges abolicionista, hogy fehéreket akar eladni rabszolgának, "Harrison nagymamának" nevezték, s arra a kérdésre, hogy győzni fog-e, a következő választ találták ki: "Olvassa el fordítva a nevét!" ("No, sirrah", vagyis: "Nem, uram")

Harrison tulajdonképpen meg sem hirdette programját. A whigek úgy gondolták, hogy minden határozottabb célkitűzés megosztaná a szavazókat, jobb lesz, ha a nép csak személyiségek és nem politikai irányzatok között választ. "Ne mondjon egy szót sem elveiről vagy hitvallásáról - javasolta a whigeknek Nisholas Biddle, az Egyesült Államok Bankjának elnöke-, ne mondjon semmit és ne ígérjen semmit! Egyetlen bizottság, konvenció vagy városi gyűlés se tudjon kihúzni belőle egy szót sem arról, hogy mit gondol és mit akar majd csinálni. Tiltsák el neki a toll és a tinta használatát, mintha egy őrült költő lenne a bedlami elmegyógyintézetben!" Harrison ehhez tartotta magát, nem tette közzé, hogy a whig elveknek megfelelően át akarja engedni a politikai élet irányítását a Kongresszusnak. Úgy vélekedett ugyanis, hogy egy demokratikus rendszerben nem a végrehajtó, hanem a törvényhozó szerveknek kell irányítania a kormányzatot.

A gazdasági válságnak és a nagy tömegeket mozgósító whig taktikának köszönhetően még sohasem vettek részt annyian az elnökválasztáson, mint 1840-ben. Harrison győzött, de a whigek öröme nem tartott sokáig. Az új elnök megfázott másfél órás beiktatási beszédének felolvasása közben, s pontosan egy hónap múlva meghalt. Azt a rövid időt pedig, amely még megmaradt számára elnökségéből, jórészt azzal töltötte, hogy a hivataláért folyamadók áradata elől bújkált.

A történelemkönyvekbe úgy került be, mint a legrövidebb ideig kormányzó amerikai elnök. 106 unokája közül az egyiket John Scott Harrison fiát, Benjamin Harrisont 1888-ban elnökké választották.

Lásd még

• Sóni átok

Forrás

• Hahner Péter: Az Egyesült Államok elnökei, Maecenas kiadó, 2006

Elődök és utódok [szerkesztés]

Elődje: Martin Van Buren

Az Amerikai Egyesült Államok elnöke 1841. március 4. – 1841. április 4.

Utódja: John Tyler

Az Amerikai Egyesült Államok elnökei 8. Martin Van Buren

Martin Van Buren (1782. december 5. – 1862. július 24.) az Amerikai Egyesült Államok 8. elnöke, valamint 7. alelnöke.

Élete

Mire elnök lett, Van Buren alacsony, hízásnak indult, feltűnően elegánsan öltözködő, méltóságteljes, kopaszodó, pofaszakállas öregúrrá vált, aki mindig jóindulatúan mosolygott. Állítólag kocsmáros apjától tanulta meg, hogyan kell némán hallgatni az embereket anélkül, hogy határozott véleményt nyilvánítson. Sohasem kötelezte el magát egyértelműen, s ezt a magatartást ekkoriban vanburenishnek nevezték. Egy híres anekdota szerint egyszer megkérdezték tőle, hogy keleten kél-e fel a Nap, mire így felelt: "Ha nem csalódom, ez a közkeletű álláspont, de mivel még sohasem keltem fel elég korán, hogy ellenőrizzem, nem erősíthetem meg." Igazi hivatásos politikus volt, a taktikázás és a kiegyezés embere. Amikor Jefferson születésnapján 1830-ban Andrew Jackson elnök az Unióra, ellenfele a déli Calhoun pedig az államok szabadságára mondott tósztot, Van Buren e szavakkal emelte fel poharát: "Közös türelemre és kölcsönös egyezményekre!"

Fiatalkora

Tizennégy éves korában be kellett fejeznie tanulmányait, és beállt egy ügyvédi irodába. Felesége korai halála után életét az ügyvédi munka és a politika töltötte ki. Bár szegény családból származott, igen gyorsan elsajátította a kifinomult társadalmi modort, s ezért közvetlenebb stílus kedvelői sokat támadták. Jeffersont mélyen tisztelte, s személyesen is felkereste. New York állam szenátoraként (1812-1820) az elsők között ismerte fel, hogy az a régi, laza politikai szervezet, amely a vezetők barátságán vagy szövetségén és személyes követőik hűségén alapul, nem felel már meg az egyenlőség társadalmának.

A modern pártszervezet egyik megalapítója volt: fegyelmezett és szervezett politikai gépezetet épített ki New York-ban, amely jó előre megfogalmazta ideológiáját és céljait, rendszeres tevékenységet folytatott, támogatóit pedig a "zsákmányrendszer" jegyében állásokkal jutalmazta meg. E pártokat az Unió egysége erősítésének a szempontjából is fontosnak tartotta.

Elnöksége

Beiktatási beszédében az elődei által eredmények fenntartását, reformok, politikai küzdelmek és megrázkódtatások nélküli , békés növekedést ígért- talán megérezte, hogy az ország is ezt várja tőle. De két hónappal később New York bankjai felfüggesztették a nemesfém kifizetését. A spekulációs hullám, az angliai pénzügyi és az amerikai mezőgazdasági válság, valamint a jacksoni politika következtében, amely megszabadította a százával alakuló bankokat a nemzeti bank fékező hatásától tartós gazdasági válság vette kezdetét. Van Buren (a korabeli politikusok többségével együtt) úgy érezte, nem avatkozhat be a gazdasági élet mechanizmusaiba, s a kormánynak nem feladata a nélkülözők segélyezése. Fő törekvése arra irányult, hogy a bankoktól független kincstárak kialakításával biztonságba helyezze az állami pénzeket. 1840-re a Kongresszus is elfogadta az új törvényt, amellyel persze csökkentették a bankok által nyújtható hiteleket.

A külpolitika terén az elnök igen óvatosnak bizonyult. Nem törekedett a független Texas annektálására, mert ezzel felélesztette volna Észak és Dél vitáját a rabszolgaságról. 1837-ben a kanadai milícia brit utasítására elfogta és felgyújtotta azt a Caroline nevű hajót, amelyen amerikai állampolgárok utánpótlást szállítottak kanadai lázadóknak. Van Buren katonaságot irányított a határra, de semlegességi nyilatkozatot tett a kanadai lázadással kapcsolatban, s a Maine állam kanadai határával kapcsolatos régi vitát is sikerült lecsendesítenie.

Elnöksége után

1840-es választási veresége nem keserítette el őt: a gazdasági válság és a whigek nagy tömegeket mozgósító taktikája miatt erre számíthatott. Őt okolhatták a második szeminol háború (1835-42) elhúzódásáért is. Állítólag az ő támogatására alakult Old Kinderhook elnevezésű klubok jelszava volt az O.K. rövidítés, amely később a helyeslést jelentette, mások szerint azonban az "oké" kifejezést a rabszolgák terjesztették el. Az "Öreg Kinderhooki" vidáman hagyta el a Fehér Házat, és személyesen gratulált utódának William Henry Harrison-nak. Büszke volt arra, hogy adóemelés, az államadósság növelése és új nemzeti bank létrehozása nélkül sikerült átvészelnie a válságot. Legfontosabb belpolitikai intézkedése is sikeresnek bizonyult hosszú távon: bár a független kincstár törvényét a whigek 1841-ben visszavonták, nem sikerült nemzeti bankot létrehozniuk. Az új demokrata kormány 1846-ban visszaállította a független kincstárat, amely 1913-ig működött, s az államadósság rendezésével, valamint bankjegyek kiadásával voltaképpen ellátta a nemzeti bank bizonyos feladatait.

Van Buren 1848-ban a Szabad Föld Párt elnökjelöltjeként indult a választásokon, majd az 1850-es években visszatért a demokraták közé, mert abban reménykedett, hogy ezek képesek leginkább megtartani az Uniót. A polgárháború kirobbanásakor azonban már Abraham Lincolnt támogatta.

Az első elnök, aki már amerikai polgárnak született, távolról sem volt "elsőrendű másodosztályú személyiség", ahogy ellenfelei nevezték, inkább nagy tehetségű, hivatásos politikus, aki rendkívül kedvezőtlen körülmények közepette töltötte be az elnöki hivatalt.

Felhasznált irodalom

• Hahner Péter: Az Egyesült Államok elnökei, Maecenas kiadó, 2006.

Elődök és utódok

Elődje: Andrew Jackson

Az Amerikai Egyesült Államok elnöke 1837. március 4. – 1841. március 4.

Utódja: William Henry Harrison

Elődje: John C. Calhoun

Az Amerikai Egyesült Államok alelnöke 1829. március 28. – 1831. május 23.

Utódja: Richard M. Johnson

Elődje: Nathaniel Pitcher

New York 11. kormányzója 1829. január 1. – 1829. március 5.

Utódja: Enos T. Throop

Az Amerikai Egyesült Államok elnökei 7. Andrew Jackson

Andrew Jackson (Lancaster County, 1767. március 15. – Nashville, 1845. június 8.) az Amerikai Egyesült Államok 7. elnöke.

Az amerikai demokrácia egyik döntő periódusa volt Andrew Jackson elnöki időszaka (1829. március 4. – 1837. március 3.)

Elnöki működését megelőző karrierje

Jackson középpolgári ír-skót család gyermeke volt, édesapja Andrew Jackson (?1767), édesanyja Elizabeth Hutchinson (?1781.). Tizenhárom évesen részt vett a függetlenségi háborúban, és angol fogságba került. Mivel nem tisztította ki egy angol tiszt csizmáját, az karddal megvágta az arcát. Tizennégy évesen már árva volt, rokonai nevelték fel. Ügyvéd mellett dolgozott és tanult, majd 1788-banTennessee-ben telepedett le. Itt vette feleségül Rachel Donelsont. Később kiderült, hogy a Rachel korábbi házasságának felbontását kimondó bírósági határozat még nem volt jogerős, ezért újra meg kellett házasodniuk. Ez később is támadások alapja volt Jacksonnal szemben, felesége becsületének védelmében több párbajban vett részt. Egy párbajból származó golyó a szíve mellett élete végéig testében maradt.

1796 – Tennesse állam alkotmányának születése, az előkészítő munkában Jackson is részt vett. 1796–97 - képviselő, majd 1797-98 között szenátor volt (csakúgy, mint 1823–25 között). 1798–1804 - A Tennessee-i Legfelsőbb Bíróság egyik bírája volt.

Jackson az 1812–15-ös angol háború hőse volt. Egy alkalommal azt az utasítást kapta, hogy az élelmiszerhiány miatt oszlassa fel seregét. Bár maga is betegséggel küzdött, ennek ellenére visszavezette a sereget Tennesseebe. Ekkor kapta ragadványnevét: Öreg Hickory ("Old Hickory"), amely a legkeményebb fára utal.

A krík háborúban sebesülten is puskával küldte vissza hazainduló katonáit a táborba. Győzelmet aratott az indiánok felett a Tallapoosa folyó mellett a Horseshoe Bendnél ("patkó-kanyar") 1814. március 27-én.

1815. január 8-án New Orleans-t megvédte az angol Pakenham tábornok seregétől, bár ekkor már megszületett a békeszerződés az angol és az amerikai fél között.

Az első szeminol háború során (1817–18) legyőzte az indiánokat, és elfoglalta Floridát a spanyoloktól.

Az 1824-es elnökválasztáson vereséget szenvedett. Ezen a választáson négy elnökjelölt csatázott, és egyik sem kapta meg a szükséges egyszerű többséget az elektoroktól, ezért az Alkotmány szerint a Képviselőház döntött az elnök személyéről, mégpedig – a 12. alkotmánymódosításnak megfelelően – a legtöbb szavazatot elért három jelölt közül választhatott. A két esélyes Jackson és John Quincy Adams volt. A negyedik helyen álló jelölt, Henry Clay összefogott Adamssel, és így a Képviselőház Adamset választotta elnöknek, Henry Clay pedig külügyminiszter lett. Jackson és tábora felháborodott, és korrupt alkut emlegetett. Ekkor kötött szövetséget a New York-i Martin Van Burennel és a délről származó John C. Calhoun-nal. Így jött létre a Republikánus Párt demokrata szárnya. Később ez kiszakadt a Republikánus Pártból, létrehozva a Demokrata Pártot. Jackson tehát a demokrata-republikánus párt híve, a federalisták ellenfele volt.

Az 1829. és 1833. közötti periódus

Az 1828-as elnökválasztást olyan féktelen politikai sárdobálás közepette nyeri meg, hogy Rachel egy idegösszeomlás után szívrohamban meghal.

Politikai szövetségese Calhoun segítségével újjáéleszti a Republikánus Pártot, amely ekkor a haladó, demokratizáló erők, a liberálisok pártja. A választások megnyerésével az amerikai demokrácia új szakaszába lép. Ezt a szakaszt nevezzük jacksoni demokráciának, szemben a korábbi időszakkal, amelynek fő ideológusa Thomas Jefferson. A jeffersoni demokráciában a politikai hatalom az arisztokrácia kezében, a nemesség kezében van.

Nagy népszerűsége folytán bevezethette a zsákmányrendszert, vagyis azt, hogy győztesként a szövetségi hivatalok élére saját híveit állította. A Kongresszussal szemben igyekezett hatalmát növelni: több vétója volt, mint elődeinek összesen.

Ellenfelei szerint hivatalos kabinetje helyett barátaiból álló "konyhakabinet" tanácsaira hallgatott.

Alelnökével, Calhounnal akkor romlott meg a viszonya, amikor Calhoun a magas vámok miatt elégedetlen dél-karolinaiak pártjára állt. Calhoun névtelen röpiratában azt fejtette ki, hogy az alkotmányellenes szövetségi törvényt az államok nem kötelesek alkalmazni. Ezzel egyidőben Calhoun felesége több washingtoni hölgy élén kiközösítette Eaton hadügyminiszter feleségét, mert az már házassága előtt intim viszonyban volt férjével (alsószoknya-háború", "Eaton-malária").

Az 1833–37. közötti periódus

Az 1832-es választáson Jackson nem Calhount, hanem Van Burent jelöltette alelnöknek. Kifejtette, hogy az Unió törvényeit egy állam nem érvénytelenítheti. Végül Henry Clay közreműködésével kompromisszumot kötött az elszakadással fenyegetőző Dél-Karolinával, és az Unió hosszú távon vámcsökkentést ígért.

Texas államot meg kívánta venni Mexikótól, hiszen itt egyre több amerikai telepedett le. Mexikó nem hajlott erre, és Jackson nem akart háborút. 1836-ban Texas kivívja a függetlenséget, de az USA nem annektálta.

1836-ban Arkansas állam csatlakozik az Unióhoz, 1837-ben pedig Michigan.

Monetáris politika

Ő maga legnagyobb politikai tettének a második Bank of America The Second Bank of America elleni nehéz, hoszzú, de végül sikeres küzdelmét tekintette (az igyekezett kicsikarni a kormány újabb 20 évre szóló engedélyét fiat currency a nemzeti valuta kibocsátására, ami után kamatjövedelmet zsebelt volna be, kiuzsorázva magát az államot). Alapvetően hozzájárult a licenc megújításának elutasításához 1836-ban, de 1841-ben is. Ezzel lehetővé vált hogy az állam fokozatosan nullára csökkenthesse adósságát a Bankkal szemben, s jelentős gazdasági többletet halmozzon fel.

A második Bank of America privát tulajdonosi köre meg akarta kaparintani ill. tartani a dollárkibocsátás, a pénzkínálat és –forgalom, s ezáltal az amerikai gazdaság irányításának jogát, tetézve azzal hogy a kormány a banknak kamatot fizet minden kibocsátott dollárért (ez az elv működött, amikor Észak-Amerika még angol gyarmat volt s a Bank of England a haszonélvező - s kiváltó oka volt a függetlenségi háborúnak). Jackson ezzel szemben a kamatmentes dollárért küzdött, a Kongresszus által szabályozott pénzkibocsátásért, a gazdaság valódi szükségleteivel és fejlődési ütemével összhangban. (miáltal az ország polgárai választott képviselőik útján gyakorolják a monetáris politikát). Ez az elv volt az egyik fő témája már kormányzói jelöltsége idején s szilárdan képviselte egész politikai pályafutása alatt.

1835-ben túlélte az ellene elkövetett gyilkossági kísérletet, amikor a merénylő egymásután két pisztollyal is megkísérelt közvetlen közelről rálőni, ám csodával határos módon mindkét pisztoly csütörtököt mondott, s az elnök a sétabotjával pacifikálta a merénylőt (meggyőződése volt, hogy a Bank kisérelte megölni őt).

1845-ben természetes halállal hunyt el. Sírhelye Tennessee államban, Nashville-ben, a Hermitage ültetvényen található. Sírkövén olvasható élete mottója “I killed the bank“(Megöltem a bankot).

Jacksont máig úgy emlegetik, mint az egyetlen elnököt aki képes volt megszabadítani az Egyesült Államokat az államadósságtól és aki teljesítette valamennyi választási ígéretét.

Elődök és utódok

Elődje: John Quincy Adams

Az Amerikai Egyesült Államok elnöke 1829. március 4. – 1837. március 4.

Utódja: Martin Van Buren