Az Amerikai Egyesült Államok elnökei 8. Martin Van Buren

Martin Van Buren (1782. december 5. – 1862. július 24.) az Amerikai Egyesült Államok 8. elnöke, valamint 7. alelnöke.

Élete

Mire elnök lett, Van Buren alacsony, hízásnak indult, feltűnően elegánsan öltözködő, méltóságteljes, kopaszodó, pofaszakállas öregúrrá vált, aki mindig jóindulatúan mosolygott. Állítólag kocsmáros apjától tanulta meg, hogyan kell némán hallgatni az embereket anélkül, hogy határozott véleményt nyilvánítson. Sohasem kötelezte el magát egyértelműen, s ezt a magatartást ekkoriban vanburenishnek nevezték. Egy híres anekdota szerint egyszer megkérdezték tőle, hogy keleten kél-e fel a Nap, mire így felelt: "Ha nem csalódom, ez a közkeletű álláspont, de mivel még sohasem keltem fel elég korán, hogy ellenőrizzem, nem erősíthetem meg." Igazi hivatásos politikus volt, a taktikázás és a kiegyezés embere. Amikor Jefferson születésnapján 1830-ban Andrew Jackson elnök az Unióra, ellenfele a déli Calhoun pedig az államok szabadságára mondott tósztot, Van Buren e szavakkal emelte fel poharát: "Közös türelemre és kölcsönös egyezményekre!"

Fiatalkora

Tizennégy éves korában be kellett fejeznie tanulmányait, és beállt egy ügyvédi irodába. Felesége korai halála után életét az ügyvédi munka és a politika töltötte ki. Bár szegény családból származott, igen gyorsan elsajátította a kifinomult társadalmi modort, s ezért közvetlenebb stílus kedvelői sokat támadták. Jeffersont mélyen tisztelte, s személyesen is felkereste. New York állam szenátoraként (1812-1820) az elsők között ismerte fel, hogy az a régi, laza politikai szervezet, amely a vezetők barátságán vagy szövetségén és személyes követőik hűségén alapul, nem felel már meg az egyenlőség társadalmának.

A modern pártszervezet egyik megalapítója volt: fegyelmezett és szervezett politikai gépezetet épített ki New York-ban, amely jó előre megfogalmazta ideológiáját és céljait, rendszeres tevékenységet folytatott, támogatóit pedig a "zsákmányrendszer" jegyében állásokkal jutalmazta meg. E pártokat az Unió egysége erősítésének a szempontjából is fontosnak tartotta.

Elnöksége

Beiktatási beszédében az elődei által eredmények fenntartását, reformok, politikai küzdelmek és megrázkódtatások nélküli , békés növekedést ígért- talán megérezte, hogy az ország is ezt várja tőle. De két hónappal később New York bankjai felfüggesztették a nemesfém kifizetését. A spekulációs hullám, az angliai pénzügyi és az amerikai mezőgazdasági válság, valamint a jacksoni politika következtében, amely megszabadította a százával alakuló bankokat a nemzeti bank fékező hatásától tartós gazdasági válság vette kezdetét. Van Buren (a korabeli politikusok többségével együtt) úgy érezte, nem avatkozhat be a gazdasági élet mechanizmusaiba, s a kormánynak nem feladata a nélkülözők segélyezése. Fő törekvése arra irányult, hogy a bankoktól független kincstárak kialakításával biztonságba helyezze az állami pénzeket. 1840-re a Kongresszus is elfogadta az új törvényt, amellyel persze csökkentették a bankok által nyújtható hiteleket.

A külpolitika terén az elnök igen óvatosnak bizonyult. Nem törekedett a független Texas annektálására, mert ezzel felélesztette volna Észak és Dél vitáját a rabszolgaságról. 1837-ben a kanadai milícia brit utasítására elfogta és felgyújtotta azt a Caroline nevű hajót, amelyen amerikai állampolgárok utánpótlást szállítottak kanadai lázadóknak. Van Buren katonaságot irányított a határra, de semlegességi nyilatkozatot tett a kanadai lázadással kapcsolatban, s a Maine állam kanadai határával kapcsolatos régi vitát is sikerült lecsendesítenie.

Elnöksége után

1840-es választási veresége nem keserítette el őt: a gazdasági válság és a whigek nagy tömegeket mozgósító taktikája miatt erre számíthatott. Őt okolhatták a második szeminol háború (1835-42) elhúzódásáért is. Állítólag az ő támogatására alakult Old Kinderhook elnevezésű klubok jelszava volt az O.K. rövidítés, amely később a helyeslést jelentette, mások szerint azonban az "oké" kifejezést a rabszolgák terjesztették el. Az "Öreg Kinderhooki" vidáman hagyta el a Fehér Házat, és személyesen gratulált utódának William Henry Harrison-nak. Büszke volt arra, hogy adóemelés, az államadósság növelése és új nemzeti bank létrehozása nélkül sikerült átvészelnie a válságot. Legfontosabb belpolitikai intézkedése is sikeresnek bizonyult hosszú távon: bár a független kincstár törvényét a whigek 1841-ben visszavonták, nem sikerült nemzeti bankot létrehozniuk. Az új demokrata kormány 1846-ban visszaállította a független kincstárat, amely 1913-ig működött, s az államadósság rendezésével, valamint bankjegyek kiadásával voltaképpen ellátta a nemzeti bank bizonyos feladatait.

Van Buren 1848-ban a Szabad Föld Párt elnökjelöltjeként indult a választásokon, majd az 1850-es években visszatért a demokraták közé, mert abban reménykedett, hogy ezek képesek leginkább megtartani az Uniót. A polgárháború kirobbanásakor azonban már Abraham Lincolnt támogatta.

Az első elnök, aki már amerikai polgárnak született, távolról sem volt "elsőrendű másodosztályú személyiség", ahogy ellenfelei nevezték, inkább nagy tehetségű, hivatásos politikus, aki rendkívül kedvezőtlen körülmények közepette töltötte be az elnöki hivatalt.

Felhasznált irodalom

• Hahner Péter: Az Egyesült Államok elnökei, Maecenas kiadó, 2006.

Elődök és utódok

Elődje: Andrew Jackson

Az Amerikai Egyesült Államok elnöke 1837. március 4. – 1841. március 4.

Utódja: William Henry Harrison

Elődje: John C. Calhoun

Az Amerikai Egyesült Államok alelnöke 1829. március 28. – 1831. május 23.

Utódja: Richard M. Johnson

Elődje: Nathaniel Pitcher

New York 11. kormányzója 1829. január 1. – 1829. március 5.

Utódja: Enos T. Throop